Rettenetes úgy élni, hogy valakinek, vagy valakiknek az árnyékában. A suliban is akár. Mikor jót mondasz, de ha X mondja, akkor a tanár máshogy reagál, pedig a képességei ugyanolyan szinten vannak, mint neked... Valamikor magyaron jött rám, hogy na én erről fogok írni, talán azért, mert a dadaista versemet elemezve sok dologra döbbentem rá. Nem vagyok megelégedve magammal. Ezt mondta a tanár, amikor ránézett a papíromon lévő húsz szóból kirakott versemre. Hozzáfűzte, hogy ezt nem jó hallani, mert a jegyeim jók, egyéniség vagyok és, hogy okos vagyok, na meg még néhány dolgot. Amikor bámultam ki a fejemből rájöttem, hogy miért. Nem tudok rendesen kibontakozni és valakinek mindig az árnyékában élek. A tanárnőm azt a szót a figyelmembe ajánlotta, hogy "szabad" ez volt még nagybetűkkel kiemelve a többi szóból. Na és itt jött rám ez az egész. Átgondolva mindent szörnyű ez az egész, hogy mindig valaki mögött lenni a sorban és akárhogy kapálózol, akármennyire tudsz, akármennyire jobb vagy nála mégis őt részesítik előnyben.. Ezt úgy tudod a legjobban megérteni, hogy képzeld el, amit most fogok írni. Tízen vagytok egy tengerben. Jön egy hajó, ami kiment titeket a jéghideg vízből. Azt mondják, hogy csak kilenc ember jöhet.Nagyon sajnálják, de csak ennyien férnek be acsónakba.Úgy döntik ezt el, hogy mindenkinek válaszolnia kell egy kérdésre. Nyolcan már fent vannak. Direkt téged és egy másik jó barátodat hagyták hátra, mert ez nehéz eset lenne.Felteszik a kérdést, aki tudja az megy. Hajtasz az életedért, de hiába te mondod először a jó választ és hiába azt mondják, hogy helyes, akkor is ő megy fel a csónakra.  Próbálsz küzdeni a csónak felé úszol utánuk, de egyszer csak eltűnnek a távolban. Ottmaradsz egyedül a hideg vízben, mert más "árnyékában"élsz. Hiába tepersz, hogy legalább ugyanúgy vegyenek, mint őt. Nem sikerül, mert nem lehet, nem tudsz. Ez szörnyű. Hidd el. Ne akard megtudni milyen ez. Rossz. Nagyon- nagyon rossz. De mindig ott van, hogy talán majd holnap.. Ott a remény.. Hogy hátha.. talán..egyszer..